Éji látogatás

Három árva sír magában,

Elhagyott sötét szobában;

Zivataros hideg éj van,

Édes anyjok künn a sírban.

„Édes anyám, édes anyám!

Altass el már, úgy alhatnám!”

Mond az egyik s el nem alszik,

Sóhajtása föl-fölhallszik.

„Beteg vagyok édes anyám!

Hol maradtál? Nem gondolsz rám!”

Mond a másik s jajjal végzi,

A fájdalmat kétszer érzi.

„Édes anyám, gyujts világot!

Nem tudom én jaj, mit látok!

Harmadik mond mindenik sír –

Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,

Kilép sírból édes anyjok.

S tova lebben a vak éjben,

Haza felé az ösvényen.

Arca halvány hangja’ a régi

Fia lyánya megösméri,

Immár tőle hogyan félne?

Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja;

Másikat felfogja karja,

Elringatja, elaltatja;

Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon

Míg elalszik mind a három;

Majd megindul, széttekinget,

Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,

Helyre teszi a ruhácskát;

Az alvókat hosszan nézi,

Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal üt az óra.

El kell válni viradóra!

Visszanéz a véghatárrul,

Sír megnyílik,, sir bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed;

Bút, örömet, fényt, szerelmet;

De ki gyermekét szerette,

Gondját sír el nem temette.

(Szeretettel emlékezem az édesanyámra és a nagyikámra! )