Nyáron még röpködött a lila Tündér,
Táncát sárga pillangók kisérték.
Most fagyott testtel a földön fekszik,
Törékeny teste hideg, mint a jég.
Talán közönyünk végzett vele,
Abba halt bele, hogy köztünk élt.
Pedig nem sokat várt tőlünk.
Kedvességéért, csak mosolyt remélt.
De mi közönyösen néztük,
Tán észre sem vettük,
Ha hozzánk lépett kikerültük,
Hogy gyorsan tovább siethessünk.
Nem figyeltünk rá eléggé,
Talán túl szelíd volt a hangja,
Azt sem vettük soha észre,
Ha ölelésre lendült karja.
Egyre bánatosabb lett,
Elhagyta az ereje.
Pedig ő fényt akart hozni
Sokunk szürke életébe.
Most itt fekszik,
A teste hideg, akár a jég,
De angyali arcán a szeretet mosolya,
Most is látszik még…