Heinrich Heine: A Loreley
Nem értem, a dal mit idéz föl, s hogy oly bús mért vagyok: egy régi, régi regétől nem szabadúlhatok.
Már hűvös az este; a Rajna nyugodtan folydogál; a hegycsúcs lángsugarasra gyult alkonypírban áll.
Ott fent ül - ékszere csillog - a leggyönyörűbb leány; aranyhaja messzire villog arany fésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű, s közben a lány dalol; hatalmas zengedezésű varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban szive fáj, majd meghasad; nem le, hol a zátony, a szirt van - fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot s ladikost a mélységbe sodorja az ár... S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley.
fordította: Szabó Lőrinc |